Petőfi költői szerepei

Petőfi Sándor alakja a magyar irodalom történetében, sőt, az egész magyar kultúrában, senkiéhez sem fogható. Ő A Magyar Költő szimbolikus figurája. Ezenkívül ő a magyar hazafiasság első számú képviselője is, hiszen jól ismerjük történelmi szerepét is, amit az 1848-as forradalomban betöltött.

Feleletemben először a költői szerepekről, majd a romantika stílusáról beszélek, ezután áttérek néhány vers értelmezésére.

Amikor költői szerepekről beszélünk, olyan magatartásformákra és ars poeticákra gondolunk, amikben a költő társadalmi szerepe, megjelenése, adott esetben felelősségvállalása jelenik meg. A költői szerep tehát mindenekelőtt ars poetica jellegű költeményekben fogalmazódik meg. Nem olyan ars poeticákban, amelyek szűkebb értelemben véve a költői mesterségről szólnak, hanem inkább olyanokban, amelyek tágabb értelemben, a költő társadalmi szerepéről vagy akár emberi programjáról nyilatkoznak meg.

Petőfi számos ars poeticát írt. Néhány verset röviden értelmezve szeretném bemutatni költői szerepeinek változását. Négy alkotást választottam ki: A természet vadvirágát, a Szabadság szerelem című rövid verset, A XIX. század költőit és a Pacsírtaszót hallok megint c. költeményt. Mindegyik mű valamilyen módon a magánlíra szabadságát és a közösségi költészet jelentőségét járja körül. Ennek az oka egyrészt természetesen Petőfi személyiségében is kereshető, hiszen nála az erős személyes szabadságvágy szétválaszthatatlanul összefonódik a közösség, a haza szabadságának a fontosságával. Másrészt azt is érdemes megjegyezni, hogy Petőfi kora a reformkor és a szabadságharc kora, a romantika stílusának időszaka, és ezek a kérdések a romantika központi kérdései is egyben.

A romantikára az európai és a hazai irodalomban is jellemző többek között a szenvedélyes hangvétel, a szabadságkultusz, ezzel összefüggésben az egyéniségkultusz, az egyén szabadságának nagy jelentősége. Ugyanakkor a romantika rajongással fordul a nemzeti értékek felé, vizsgálja és feléleszti a nemzeti hagyományokat, a múlt felé fordul, és felfedezi a népköltészetet. A népet fel kívánja emelni, felelősséget érez iránta. A szabadság gondolata nemcsak egyéni, hanem közösségi gondolat is lesz: a népek szabadsága és a nemzeti függetlenség kérdése is előtérbe kerül. Ennek megfelelően, főleg a kelet-európai romantikában, így a magyarban is, a haza sorsának témája lesz az irodalmi témák közül talán a legfontosabb. A költői szerepek is eszerint alakulnak.

Petőfi önmagáról alkotott képének legfontosabb eleme, mint már mondtam, a szabadság. Az 1844-ben keletkezett A természet vadvirága kimondottan ars poetica jellegű vers. Ebben a költeményben a refrénszerűen visszatérő sorok mintha a romantika lényegét mondanák ki:

A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.

Jól érzékelhető az a szabadságvágy, ami találkozik a romantika eszményével. A költő nemcsak hirdeti a romantikus magatartásformát, hanem szembe is állítja azt a klasszicizmus költészeteszményével, amikor ebben a kritikusaihoz szóló versében így szól:

Nyirbáljatok üvegházak
Satnya sarjadékain

illetve

Nem verték belém tanítók
Bottal a költészetet,
Iskolai szabályoknak
Lelkem sosem engedett.

Mivel a romantika a szabadságot jelenti a klasszicizmus kötöttségével, mintakövetésével szemben, Petőfi ezt a stílust választja. Érdekes ugyanakkor belegondolni, hogy Petőfi költői szerepének úgy része az egyén szabadságának kultusza, hogy eközben tökéletesen beleillik egy stílusba, egyéniségkultusza tehát tulajdonképpen egy típus, egy stílus, egy egész irányzat egyéniségkultusza.

A romantika két legfontosabb értékét nevezi meg 1847-es Szabadság, szerelem c. versében.

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

Látszólagos paradoxonról van szó, hiszen a szerelemért „csak” az életét adja, a szabadságért viszont a szerelmét is. Ha magánérzelmek terén értelmezzük a verset, a paradoxon feloldhatatlan marad: az egyéniség aláveti magát a szerelemben, feláldozza magát – első gondolat, majd diadalmaskodik a szerelmen, s azt áldozza fel egyéni szabadságáért – második gondolat. Ennek így nem sok értelme lenne: ha a magánérzelmek szintjén vizsgáljuk a verset, a vers két gondolata kioltja egymást. Viszont ha a közösségi szabadságeszmény felől közelítjük a kérdést, a vers paradoxona feloldódik: az egyéni élet alárendelődik a szerelemnek, majd ez a sok magánérzelem mind alárendelődik a közösség eszméjének. Azért is érdemes így gondolkodnunk, mert Petőfi számos versében, a kor szellemének megfelelően, ez a költői szerep kerül előtérbe: a közösségi küldetést betöltő népvezér, a hazájáért önmagát feláldozó költő képe. 1847-ben már, és később is, pontosan ez Petőfi ideálja, ezt a költői szerepet hirdeti.

Az ugyancsak 1847-es A XIX. század költői c. versben ez a gondolata, tehát hogy a közösségi érdek előbbre való a magánérdeknél, elvárásként is megjelenik. Petőfi úgy véli, a kor szellemének megfelelően, hogy a költő elsődleges feladata a szabadság és a haladás eszméinek terjesztése, képviselése, a nép vezetése egy jó, igazságos világ felé.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

A költő tehát lángoszlop, népvezér, próféta, Isten küldötte. Küldetése annyira fontos, hogy Petőfi odáig megy, hogy kijelenti: ha egy költő a saját érzelmeit akarná versbe szedni, inkább ne is írjon.

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed:
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

A magyar romantikában másoknál is felbukkan ez a gondolat: Eötvös József 1846-ban Én is szeretném… című versét ezekkel a sorokkal zárja:

Kit nem hevít korának érzeménye,
  Szakítsa ketté lantja húrjait.

Tulajdonképpen különös ez a gondolat, főleg a líra esetében. Hiszen a líra műnemére mindenekelőtt a szubjektivitás, az érzelmek, a lírai én belső világának tükrözése a jellemző. Mégis, itt, a nemzeti romantika korában ezek alárendelődnek a közösségi célnak, a költők számára ez a hiteles magatartásforma.

A költő szerepe tehát mindenekelőtt társadalmi szerep. Küldetése célja pedig kivívni a szabadságot és a gazdasági, jogi és kulturális egyenlőséget. Visszatérve a Petőfi-versre:

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán

Láthatjuk, hogy a költői szerepnek itt is fontos eleme a szabadság, csakhogy itt már a politikai szabadságról van szó. Az egyéni költői szabadság alárendelődik a közösségi célnak, a költői szerep tehát vezető, ugyanakkor szolgáló szerep is. A kor költőjének le kell mondania a magánlíráról, fontosabb a közösségi líra.

A Pacsírtaszót hallok megint című vers, amit utolsóként választottam, 1849-ben íródott. Ha igaz, ez Petőfi halálának éve, és ez a költemény valószínűleg egyik utolsó verse. A szabadságharc idején keletkezett költemény a harcokban megfáradt költő panasza: hazavágyik feleségéhez, elege van a háború borzalmaiból, pusztításából.

Dalolj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.

A költészet ebben a versben mintha ellentétben állna a harccal. A szabadságharcban a katonáskodó költő önmagát „gyilkos eszköznek” látja, és az ezzel merőben ellentétes költői szerep vonzza: a szerelmet és a természetet megéneklő költő szerepe. Két istennőt is látunk itt: a költészetet és a szerelmet – látjuk, hogy a vágyott költői szerep nagyon messze áll most a népvezéri szereptől, Petőfi a közösségi helyett a magánlírát eszményíti, az jelenti számára a „gyilkos eszköz” alárendelt létéhez képest a szabadságot.

Feleletemben megpróbáltam bemutatni Petőfi ars poetica jellegű verseit, melyekben többféle költői szerepet láthatunk. Mindegyiknek fontos eleme a szabadság, de a különböző költeményekben ez a szabadság más és más. Egyszer az egyéni szabadság nevében a klasszicizmussal szembenálló romantikus költőt látjuk, máskor a közösség szabadságáért a halált is vállaló forradalmárt, a népvezért, majd a harcokból elkívánkozó, a magánlíra szabadságára vágyó költőt.

Felhasznált anyag: Arató László érettségi videója

INNEN TÖLTHETED LE EZT A SZÖVEGET WORDBEN